Az út

Imádom a román srácokat!!!!

Tudom, hogy ez érdekesen hangzik, de mindjárt megmagyarázom. 5 órát vártam Ferihegyen, mire végre elindultunk (7:20 helyett 12:30-kor) és mellém került egy román srác, aki rendkívül közvetlen volt, így hamar kiderült, hogy majdnem ugyanoda megyünk. Átszálltunk vonatra, ahol megint csatlakozott hozzánk egy srác, aki szintén román. No mondom ezeket a véletleneket... Föl kellett volna hívnom a sulit, de nem tudtam, mert nem működik kinti viszonyok közt a telefonom. A két srác viszont abszolút team-munkában megoldotta a helyzetet. Az egyik nem tudta fölhívni, a másik igen, de neki lemerült a telefonja, így sim-kártyát cseréltek és nagy nehezen sikerült beszélnem Erikkel. Skanderborgban át kellett szállni, ahol beszédbe elegyedtem egy nénivel, akinek annyira szimpatikus lettem, hogy a férjével elhozatott a suliig. Szóval most itt vagyok. Erik rögtön amint meglátott a nyakamba ugrott, mintha már 1000 éve nem látott volna, holott még sose látott, de nem baj. Ilyenek a dánok. Közvetlenek:) A viszonyokról annyit sikerült megtudnom, hogy egy ukrán csaj (Olga) lesz a szobatársam és hogy a suli baromi jól néz ki, meg nagy, meg szép, meg összkomfort meg miegyéb. Szóval boldog vagyok, hogy túlestem ezen a napon, de ahogy mondani szokták, ami nehezen indul annak a folytatása jó.... Ui: a néni mindenkinek, akivel út közben találkoztunk eláradozta, hogy magyar vagyok, és hogy milyen szép, majdnem akcentus nélküli kiejtésem van:) és rögtön meg is hívott magukhoz, hogy majd menjek el és meséljek neki, hogy milyen itt az élet, merthogy ő évekkel ezelőtt pont itt tanított dánt...