Hát igen. Nem lehet mindig fölfelé mászni a hegyre, mert egyszer csak már nincs tovább, muszáj lesz kicsit lefelé is menni. Nos ez a 7. hét, ez most a lefelé csúszás időszaka. Sok minden nem úgy jött össze, ahogy szerettem volna és valahogy most ha nem sikerül valami (pl. elsőre megértetnem magam az emberekkel), akkor pánikba esek, leblokkolok és visszavonulok a szobámba gondolkodni. Nyilván ez a lehető legrosszabb taktika, de most valahogy nincs kedvem harcolni. Eddig örültem neki, hogy nem beszélnek velem angolul, hanem automatikusan dánul szólnak hozzám, mert ez kicsit azt is jelenti, hogy befogadtak. Ezen a héten ketten is "megszegték" ezt a "szabályt", ami nyilván nem direkt történt, a tudatalatti mondja nekik, hogy "külföldi vagyok, beszélj velem angolul". De akkor is rosszul esik, hogy úgy kívülállónak érzem magam. A csajos bandánál nyilván nem ez a helyzet, mert pl. amikor szerdán beteget jelentettem és látták, hogy nem voltam lenn ebédelni se, hoztak föl nekem kaját. Ők odafigyelnek rám, törődnek velem, de vannak itt még más emberek is, akiket szeretnék megismerni, mert érdekesnek találom őket, csak nagyon nehéz elkezdeni a beszélgetést. És nyilván nekem kell odamenni. Szóval most kicsit holtpont közelben vagyunk, de ahogy szokták volt mondani: lesz ez még így se:).
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése