Norvégia - 6. nap

A csúcs (majdnem) meghódítása. Reggelire visszatértek a többiek, és mivel elég nagyot küzdöttek, ezért Jørgen Erik szabad programot hirdetett. Akik akartak, befizethettek az alpesi sízős pályára, vagy elmehettek Rjukanba, a legközelebbi városba (konkrétan a Kvitåvatn nevű tónál voltunk) wellness-szállodába vagy elmehettek túrázni. Mi Annevel ez utóbbit választottuk (szegény még kedden nekiment egy oszlopnak, így az utóbbi két napban feküdt az ágyban, pihentette és jegelte a térdét), mivel síelésről hallani sem akartunk, a környéket viszont szívesen megnéztük volna. Miután átkeltünk a tavon fogalmunk sem volt róla, hogy hol vagyunk, így az út további részében sok hasznát vettük a térképnek, pl. le tudtam ülni rá és nem ázott át a nadrágom:). Egy nagy kereszteződésben viszont megpillantottuk a következő feliratot: Gausta Toppen. No ez az irány jó lesz. És mentünk, mentünk, mentünk. A kék 23-as jelzést követve (amiről utóbb kiderült, hogy nem túrista útvonal, szóval nem véletlen nem találkoztunk senkivel:)) eljutottunk egészen magasra. Már annyira közel voltunk a hegycsúcshoz, hogy úgy döntöttünk meghódítjuk. Mivel ösvény persze nem vezetett fölfele, ezért elindultunk a térdig érő hóban. Később már annyira meredek volt a dolog, hogy a cipőnk orrát a jeges részbe vágva jutottunk csak előrébb, végül pedig már négykézláb, körmökkel kapaszkodva haladtunk. Légvonalban már csak kb. 500 m választott el minket az áhított toronytól, viszont már dél volt, ezért fölhívtuk Jørgen Eriket és közöltük, hogy nem érünk vissza ebédre. Amikor meghallotta, hogy hol vagyunk, megtiltotta, hogy tovább menjünk. Őszintén szólva nem is lett volna sok energiánk folytatni az utat, ráadásul csomó fickót láttunk hegymászó felszereléssel, nálunk pedig a ruhánkon kívül csak egy mobil volt. Kissé csalódottan, de azért nekirugasz- kodtunk a visszaútnak, ami valahogy sokkal gyorsabbnak tűnt, mint a fölfelé vezető. Este persze mi is bekerültünk a nap legjobb storyjai rovatba (mindig szavaztunk és a legjobb történet főszereplője elnyerte következő napra a Fleming által fölajánlott rózsaszín vándor-sapkát). És végre részt vehettem a nevető-esten is. Eddig is tudtam róla, hogy van ilyen, de még sose próbáltam ki. Az a lényeg, hogy körben állunk és különböző gyakorlatokat végzünk, amelyek közben nevetni kell. Ez eleinte erőltetetten megy, a végére viszont már mindenkinek szívből jön a kacaj. Anders az utolsó gyakorlat után fél órán keresztül nem bírta abbahagyni a röhögést, mi meg rajta nevettünk:). Ez volt az egyik legjobb nap.